Betegek kenete
A betegek kenete (latinul: unctio infirmorum), korábbi nyugati nevén utolsó kenet vagy szent kenet, keresztény szertartás, illetve a katolikus egyházban és az ortodox egyházakban szentség. Súlyos betegségben, jelentős egészségi veszélyben vagy idős kor miatti elesettségben lévő hívők számára szolgáltatják ki. Célja a beteg lelki megerősítése, vigasztalása, bűneinek bocsánata, valamint testi gyógyulása is, ha az a beteg üdvösségére szolgál.[1][2]
A katolikus és az ortodox felfogásban a szentség látható jel, amely láthatatlan isteni kegyelmet közvetít. A betegek kenetében ez a látható jel az olajjal való megkenés és az Egyház imádsága. A katolikus latin rítusban a pap rendszerint a beteg homlokát és kezét keni meg, miközben a szentségi imát mondja.[3]
A mindennapi nyelvben a szertartást sokáig „utolsó kenet” néven ismerték. Ez a kifejezés a keresztény élet utolsó szentségi kenetére utalt, de idővel azt a képzetet is erősítette, hogy a szentséget csak haldoklóknak adják. A második vatikáni zsinat tanítása szerint megfelelőbb a „betegek kenete” elnevezés, mert a szentség nemcsak a halál közvetlen közelében, hanem a súlyos betegség bármely komoly szakaszában felvehető.[4]
A betegek kenete nem azonos az „utolsó szentségekkel” vagy a haldokló teljes lelkipásztori ellátásával. Halálveszélyben a katolikus hívő lehetőleg gyónik, megkapja a betegek kenetét, majd útravalóként szentáldozáshoz járul. Az útravaló, latinul viaticum, a haldoklónak adott utolsó szentáldozás.[1]
Elnevezése
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A latin unctio infirmorum jelentése „a betegek kenete”. A kifejezés a szertartás két fő elemére utal: a betegre és az olajjal való megkenésre. A katolikus egyház jelenlegi hivatalos szóhasználatában ez az elnevezés fejezi ki legpontosabban a szentség rendeltetését.[1]
A nyugati egyházban a középkortól terjedt el az extrema unctio, magyarul „utolsó kenet” elnevezés. Az „utolsó” szó eredetileg arra is utalhatott, hogy a keresztény élet szentségi kenetei között ez következett legkésőbb. A keresztséghez, a bérmáláshoz és az egyházi rendhez is kapcsolódik olajjal való megkenés; a betegek kenete ezekhez képest az élet későbbi, sokszor végső szakaszában jelenik meg.[5]
A népi vallásosságban az „utolsó kenet” gyakran a halál előjelének számított. Emiatt sok beteg vagy hozzátartozó félt papot hívni, nehogy a beteg úgy érezze, lemondtak róla. A 20. századi katolikus liturgikus megújulás ezt a félreértést igyekezett oldani: a szentség a beteg életének és hitének megerősítésére szolgál, nem a halál bejelentése.[4]
A keleti kereszténységben a szertartás egyik ismert görög neve euchélaion vagy euchelaion, jelentése „imaolaj”. Ez az elnevezés kevésbé a halál közelségére, inkább a gyógyulásért mondott imádságra és a megszentelt olaj használatára utal.[6]
Bibliai alapjai
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A betegek olajjal való megkenésének újszövetségi háttere két helyen jelenik meg hangsúlyosan. Márk evangéliuma szerint az apostolok prédikáltak, ördögöket űztek ki, és sok beteget olajjal megkenve gyógyítottak meg (Mk 6,13). A katolikus hagyomány ezt a későbbi szentségi kenet előképének tekinti.[7]
A szentség közvetlenebb bibliai helye Jakab levele: „Beteg valaki köztetek? Hívassa magához az Egyház presbitereit, és imádkozzanak fölötte, kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, az Úr talpra állítja, és ha bűnöket követett el, bocsánatot nyer” (Jak 5,14–15). A szövegben együtt szerepel a betegért mondott imádság, az olajjal való megkenés, az egyházi elöljárók szolgálata és a bűnbocsánat ígérete.[8]
Jakab levele gyakorlati tanácsokat ad a keresztény közösségi életre: szól a szenvedésről, az imáról, a bűnök megvallásáról és a betegért mondott közösségi imáról. A katolikus értelmezésben ez a rész nem puszta magángyógyító szokást ír le, hanem az Egyház presbitereihez, vagyis felszentelt szolgáihoz kötött szertartást.[7]
A katolikus tanítás szerint a szentség Krisztustól ered, Márk evangéliumában előre jelezve, Jakab levelében pedig az Egyház számára kihirdetve. A tridenti zsinat ezt a tanítást az utolsó kenetről szóló határozatában fogalmazta meg.[7]
Története
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Ókeresztény kor
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az olaj használata az ókori mediterrán világban nem kizárólag vallási jelenség volt. Az olívaolajat sebek enyhítésére, a test ápolására, tisztításra és erősítésre is használták. Ez a mindennapi tapasztalat természetes jelképpé tette az olajat a testi-lelki gyógyulás keresztény szertartásában.[6]
Az első századokban a betegekért mondott ima és az olajjal való megkenés erősen gyógyító jellegű volt. A szertartást nem kizárólag a halálra készülőknek tartották fenn. A korai keresztény közösségekben a betegség a testi szenvedés mellett lelki próbatételnek is számított, ezért a beteg köré imádságos és közösségi gondoskodás szerveződött.[5]
Az ókeresztény források tanúsága szerint a betegek olajával kapcsolatos imádságok és áldások keleten és nyugaton is ismertek voltak. A hagyományban fontos helyet kapott I. Ince pápa Decentius gubbiói püspökhöz írt levele, amely a betegek olajának használatáról és a püspöki olajáldásról beszél. A szentségi teológia későbbi, pontosabb fogalmai ekkor még nem alakultak ki teljesen, de a betegért mondott imádság és a megkenés már állandó keresztény gyakorlatként szerepelt.[5]
Középkor
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A középkor folyamán a nyugati egyházban a betegek kenete egyre szorosabban kapcsolódott a halálra való felkészüléshez. A 8–12. század között a szertartás a „jó halál” lelki előkészítésének fontos részévé vált. Ebben szerepet játszott a bűnbánati fegyelem fejlődése, a paphoz kötött szentségi gyakorlat megerősödése, valamint az is, hogy a betegekhez sokszor csak a betegség végső szakaszában hívtak papot.[9]
A középkori ember számára a halál sokkal gyakoribb és közvetlenebb tapasztalat volt, mint a modern társadalmakban. Járványok, háborúk, gyermekhalandóság és a mai értelemben vett kórházi ellátás hiánya miatt a betegellátás gyakran otthon és későn történt. Ez is erősítette azt a felfogást, hogy a kenet elsősorban a halál előtti utolsó egyházi segítség.[5]
A skolasztikus teológia a szentséget a hét szentség rendszerében tárgyalta. Kapcsolatba hozta a bűnbánat szentségével, a bűnök maradványainak eltörlésével és az ember végső lelki megerősítésével. A katolikus teológia később pontosította, hogy a szentség nem a halál „szertartásos jelzése”, hanem a súlyos beteg ember szentsége.[9]
Firenze, Trident és a tridenti katekizmus
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A firenzei zsinat az örményeknek adott tanításban felsorolta a szentség lényegi elemeit: anyagát, formáját, kiszolgáltatóját, alanyát és hatásait. A „forma” itt az elmondott szentségi imát, az „anyag” pedig a megáldott olajat jelenti.[7]
A tridenti zsinat (1545–1563), amely a reformáció vitáira is válaszolt, külön tárgyalta az utolsó kenetet. Megerősítette szentségi jellegét, és tanította, hogy a szentség kegyelmet közöl, megbocsátja a bűnöket, ha azok még eltörlésre várnak, megerősíti a beteget, és olykor testi egészséget is ad, ha az a lélek üdvösségére szolgál.[7]
A Tridenti Katekizmus részletesen oktatta a lelkipásztorokat a szentség magyarázatára. Kifejtette, hogy a szentség egyetlen szentség akkor is, ha több kenésből áll, és hogy a kiszolgáltatója a törvényesen felszentelt pap. A katekizmus a gyónást és az eucharisztiát a betegkenet rendes lelki előkészületeként említette, amennyiben a beteg állapota ezt lehetővé teszi.[8]
A 20. századi liturgikus megújulás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A 20. században a katolikus liturgiatörténeti és dogmatikai munka újra hangsúlyozta, hogy a szentség nem kizárólag a halál közvetlen pillanatához tartozik. A „liturgikus megújulás” a szertartások nyelvének, történetének és lelkipásztori használatának újragondolását jelentette, nem a szentség megszüntetését vagy lényegének megváltoztatását.[4]
A második vatikáni zsinat tanítása szerint a megfelelő időpont már akkor elérkezett, amikor a hívő betegség vagy öregség miatt a halál veszélyébe kerül. A zsinat ezért nemcsak a haldoklók ellátásáról, hanem a betegek szentségi megerősítéséről beszélt.[4]
VI. Pál pápa 1972-ben adta ki a Sacram unctionem infirmorum apostoli konstitúciót. Ez módosította a latin rítus lényegi szertartását: a beteg homlokát és kezeit kell megkenni olívaolajjal, vagy szükség esetén más növényi olajjal, amelyet megfelelően megáldottak. Szükség esetén elegendő egyetlen megkenés is, a teljes szentségi formula elmondásával.[3]
A mai katolikus gyakorlatban a betegek kenetét otthon, kórházban, idősotthonban vagy közösségi szertartásban is kiszolgáltathatják. Gyakori, hogy hívők komoly műtét előtt, súlyos diagnózis után, tartós betegségben vagy idős koruk miatt kérik. A kórházakban a beteg, a hozzátartozó vagy a kórházi lelkigondozó jelezheti a pap hívásának igényét.
Rövid történeti áttekintés
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]| Időszak | Fő jellemző |
|---|---|
| Újszövetségi kor | A betegekért mondott ima és az olajjal való megkenés bibliai tanúsága Mk 6,13 és Jak 5,14–15 alapján. |
| Ókeresztény kor | A megáldott olaj és a betegért mondott ima gyógyító és közösségi jellegű gyakorlata. |
| Középkor | A szertartás egyre inkább a halálra való felkészüléshez kapcsolódik; elterjed az „utolsó kenet” elnevezés. |
| Tridenti kor | A zsinat megerősíti a szentségi tanítást, és elutasítja, hogy a kenet puszta emberi szokás volna. |
| 20. század | A második vatikáni zsinat és VI. Pál reformja újra a súlyos betegek szentségeként hangsúlyozza. |
Katolikus tanítása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Anyaga és formája
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A katolikus szentségtanban a betegek kenetének „anyaga” a megfelelően megáldott betegek olaja, „formája” pedig az előírt szentségi ima. Ezek a kifejezések a gyakorlatban a látható cselekményt és az azt értelmező imát jelentik.[3]
A latin rítusban rendesen olívaolajat használnak, de a jelenlegi szabályozás szerint szükség esetén más növényi olaj is használható. Az olajat rendszerint a püspök áldja meg a nagycsütörtöki krizmaszentelési misén, de szükség esetén a pap is megáldhatja a szentség kiszolgáltatása közben.[3][2]
A jelenlegi magyar szentségi formula szövege: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével. Ámen. Szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged és erősítsen meg jóságosan. Ámen.”[3]
Hatásai
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A katolikus tanítás szerint a betegek kenetének fő hatásai a következők:
- lelki megerősítés, béke és bátorság a betegség vagy öregség terheinek viseléséhez;
- a beteg egyesítése Krisztus szenvedésével;
- a bűnök bocsánata, ha a beteg nem tud gyónni, de megvan benne a bűnbánat;
- a testi gyógyulás vagy enyhülés lehetősége, ha az a beteg lelki javára szolgál;
- felkészítés a földi élet végére, ha a beteg halálveszélyben van.[1][7]
A szenvedés Krisztussal való egyesítése a katolikus tanításban nem a fájdalom öncélú keresését jelenti. A beteg ember szenvedése a hit szerint Krisztus szenvedéséhez kapcsolódhat, és imádságban az Egyház javára is felajánlható. Ez a tanítás a beteg ember méltóságát és aktív lelki részvételét hangsúlyozza.[1]
A szentség megbocsátja a bűnöket, ha a beteg a bűnbánat szentségét már nem tudja felvenni. Rendes körülmények között a súlyos bűn tudatában lévő betegnek gyónnia kell, ha erre képes. Ha erre már nincs mód, a betegek kenete a megfelelő bűnbánattal együtt a bűnök bocsánatára is szolgálhat.[7][10]
A szentség testi gyógyulást is hozhat, ha ez a beteg lelki javára szolgál. Ez nem azt jelenti, hogy a szentség minden esetben fizikai gyógyulást eredményez. A katolikus dogmatikai hagyomány a testi enyhülést és gyógyulást feltételes hatásként tárgyalja.[7][9]
Kiszolgáltatója
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Egyszerűen fogalmazva: a katolikus egyházban a betegek kenetét csak felszentelt pap szolgáltathatja ki érvényesen. A püspök is kiszolgáltathatja, de a rendes lelkipásztori gyakorlatban többnyire plébános, káplán vagy kórházlelkész végzi.[2]
A diakónus és a laikus a katolikus tanítás szerint ezt a szentséget nem szolgáltathatja ki érvényesen. Ők azonban imádkozhatnak a beteggel, felolvashatják a Szentírást, értesíthetik a papot, és segíthetnek a beteg lelki előkészítésében.[2]
A lelkipásztoroknak és a beteg környezetében élőknek gondoskodniuk kell arról, hogy a beteg megfelelő időben megkapja a szentséget. A jelenlegi egyházjog azt is megengedi, hogy a betegek kenetét közösségi ünneplés keretében több beteg egyszerre kapja meg, ha mindegyikük megfelelően felkészült, és fennállnak a szentség felvételének feltételei.[2]
Kinek szolgáltatható ki?
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A katolikus egyházjog szerint a szentség annak a hívőnek szolgáltatható ki, aki elérte az értelem használatát, és betegség vagy öregség miatt veszélybe kerül. Az „értelem használata” a kánonjogi nyelvben általában azt jelenti, hogy az ember már képes erkölcsi felelősséggel különbséget tenni jó és rossz között; gyermekeknél ezt rendszerint a hetedik életév körül feltételezik.[2]
Nem szükséges, hogy a halál közvetlenül várható legyen. A szentség felvehető például komolyabb műtét előtt, súlyos betegség kezdetén, tartósan romló állapotban vagy idős korban, ha a hívő egészségi állapota komoly veszélyt jelent.[2]
A szentség megismételhető, ha a beteg felgyógyult, majd újra súlyosan megbetegedett, vagy ha ugyanazon betegség során állapota súlyosabbá vált. Kétség esetén – például hogy a beteg elérte-e az értelem használatát, valóban veszélyesen beteg-e, vagy már meghalt-e – az egyházjog a szentség kiszolgáltatását írja elő.[2]
Eszméletlen beteg is megkaphatja a szentséget, ha korábban legalább burkoltan kérte volna. Ez azt jelenti, hogy a beteg korábbi hívő élete, szentségi gyakorlata vagy ismert szándéka alapján feltételezhető: ha magánál lenne, kérné a papot. Nem szolgáltatható ki azoknak, akik makacsul kitartanak nyilvánvaló súlyos bűnben.[2]
Nem adható pusztán általános veszély, például háború, kivégzés vagy utazási kockázat miatt, ha nincs jelen betegségből vagy öregségből fakadó súlyos állapot. Ilyen helyzetekben más imádságok, áldások, gyónás vagy szentáldozás jöhet szóba, de a betegek kenetének sajátos feltétele a betegség vagy az idős korból fakadó veszély.[2]
A szertartás menete a latin rítusban
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A betegek kenetét kiszolgáltathatják templomban, otthon, kórházban, idősotthonban vagy más megfelelő helyen. Egyéni és közösségi formája is van. Közösségi kiszolgáltatásnál rendszerint mise vagy igeliturgia keretében több beteg kapja meg a szentséget.
Egy egyszerű egyéni szertartás rendszerint a köszöntéssel, bűnbánati résszel, szentírási olvasmánnyal és könyörgéssel kezdődik. Ha a beteg képes rá, előtte gyónhat. A pap ezután csendben ráteszi kezét a beteg fejére, majd megáldott olajjal megkeni a homlokát és kezét. A megkenéskor az előírt imát mondja.[3]
A pap a betegek olaját kis tartóban viszi magával. A latin rítusban a megkenés kereszt alakban történik. A hozzátartozók jelenléte megengedett és sokszor lelkipásztorilag hasznos: imádságukkal, válaszaikkal és jelenlétükkel a beteg mellett állnak.
Halálveszélyben a szertartás rövidíthető. Ha az idő vagy a beteg állapota nem engedi a teljes rendet, a pap a lényegi megkenést és a szentségi formulát végzi el. Ha a beteg képes szentáldozáshoz járulni, a betegek kenete után megkaphatja az útravalót is.[2]
Kapcsolata más szentségekkel
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A betegek kenete különbözik a bűnbánat szentségétől és az eucharisztiától, de gyakran ezekkel együtt szerepel a beteg lelkipásztori ellátásában. Ha a beteg képes rá, a szentségi gyónás rendszerint megelőzi a kenetet. A halál közelében az eucharisztia különleges neve az útravaló vagy viaticum, mert a keresztény hagyomány szerint az örök életre vezető úton kapott táplálék.[1]
A haldokló katolikus hívő teljes szentségi ellátásának rendes sorrendje:
- szentségi gyónás, ha a beteg képes rá;
- a betegek kenete;
- útravalóként adott szentáldozás.
A betegek kenete nem azonos a halotti szertartással. Élő betegnek szolgáltatják ki. Ha biztos, hogy az illető már meghalt, a szentséget nem szolgáltatják ki; ilyenkor a pap a halottért és a hozzátartozókért imádkozik. Kétség esetén az egyházjog a beteg javára dönt, és engedi a kiszolgáltatást.[2]
Keleti keresztény gyakorlat
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az ortodox egyházakban a betegek kenetét szent kenetként vagy szent olajként ismerik. A bizánci hagyományban ünnepélyes formában több pap, hagyományosan hét pap részvételével is végezhetik, de szükség esetén egy pap is kiszolgáltathatja. A szertartásban evangéliumi olvasmányok, könyörgések, olajáldás és a beteg megkenése szerepel.[6][11]
A keleti gyakorlatban a kenet hangsúlyosabban jelenik meg a test és lélek gyógyulásáért mondott imádságként. A nagyhét szerdáján több bizánci közösségben közösségi szertartásként is végzik. A különböző ortodox és keleti katolikus hagyományok részletei eltérhetnek, de az alapmotívum közös: a betegért mondott egyházi ima és a megszentelt olajjal való megkenés.[11]
Más keresztény közösségekben
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A protestáns felekezetekben a betegek olajjal való megkenésének megítélése különböző. A legtöbb protestáns hagyomány nem tekinti a katolikus értelemben vett szentségnek, mert a szentségek számát általában a keresztségre és az úrvacsorára korlátozza. Ettől függetlenül több protestáns közösség bibliai imádságos gyakorlatként megtartotta vagy újra felfedezte a betegekért mondott imát és a megkenést.
Az anglikán hagyományban a betegek megkenése több liturgikus könyvben szerepel, rendszerint a betegek látogatásának és lelkipásztori gondozásának részeként. A lutheránus egyházakban helyenként szintén megtalálható a betegért mondott ima és az olajjal való megkenés, de nem minden közösség használja azonos módon. A református hagyományban ritkább, de a gyógyulásért mondott imádság és a lelkigondozás fontos maradt.
A 20. században több protestáns és evangéliumi közösségben, különösen a karizmatikus mozgalom hatására, újra nagyobb figyelmet kapott a betegekért mondott közösségi ima. Ezekben a közösségekben az olajjal való megkenés többnyire Jakab levelére hivatkozó imádságos jel, nem pedig a katolikus vagy ortodox értelemben vett szentség.
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- 1 2 3 4 5 6 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1499–1532.
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 Codex Iuris Canonici (1983), 998–1007. kánon.
- 1 2 3 4 5 6 VI. Pál pápa: Sacram unctionem infirmorum apostoli konstitúció, 1972. november 30.
- 1 2 3 4 II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium, 73–75.
- 1 2 3 4 „Anointing of the Sick”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet, Gale / The Catholic University of America, 2003.
- 1 2 3 „Extreme Unction”, in: The Catholic Encyclopedia. New York: Robert Appleton Company, 1913.
- 1 2 3 4 5 6 7 8 Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, DH 1694–1700, 1716–1719.
- 1 2 Káté a lelkipásztorok számára a trienti zsinat határozatából, Szombathely, 1898, VI. fejezet: „Az utolsó kenet szentségéről”.
- 1 2 3 Előd István: Katolikus dogmatika, Budapest, Szent István Társulat, 1978, „A betegek kenete” című rész.
- ↑ The Catechism of St. Pope Pius X, „The Sacrament of Extreme Unction”.
- 1 2 Greek Orthodox Archdiocese of America: „The Sacrament of Holy Unction”.
Források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- A Katolikus Egyház Katekizmusa. Budapest: Szent István Társulat.
- Codex Iuris Canonici (1983), 998–1007. kánon.
- VI. Pál pápa: Sacram unctionem infirmorum apostoli konstitúció, 1972.
- II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium, 73–75; Lumen gentium, 11.
- Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, 1694–1700, 1716–1719, 4128.
- Káté a lelkipásztorok számára a trienti zsinat határozatából. Szombathely: Egyházmegyei Könyvnyomda, 1898.
- The Catechism of St. Pope Pius X. The Catholic Primer, 2005.
- Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978.
- „Anointing of the Sick”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet. Gale / The Catholic University of America, 2003.
- „Extreme Unction”, in: The Catholic Encyclopedia. New York: Robert Appleton Company, 1913.
